Lillával körülbelül 2 éve ismerkedtem meg, amikor „bemerészkedett” hozzám egy deepWORK órára. Hamar megvolt az összhang, már az első pár alkalom után érezhető volt, hogy ez egy hosszú távú ismeretség, barátság kezdete lesz. Még akkor is, ha talán nem pont az én órám lesz az ő egyik kedvenc mozgásformája. Szerencsére nem így lett! Passzolt minden. Majd jött velünk táborba, és szerencsére idén is velünk tart 🙂 …és lehet nemsokára lesz még egy közös kapocs az életünkben, amit én már nagyon izgatottan várok! 🙂
Olvassátok el merre vezetett az útja az elmúlt 2 és fél évben, és hogy milyen döntéseket hozott meg saját magáért!
Mindenkinek megvan a maga feladata az életben! A kérdés az, hogy mikor ismered fel, mikor kezded megoldani. Egyáltalán felismered-e, mersz-e rajta változtatni?
Igen? IGEN! – Akkor már elindultál a siker felé! Itt olvashatjátok Lilla történetét:
“Két és fél éve úgy döntöttem, hogy elég volt a kontrollálatlan és koncepciótlan sportból, futkározásból. Szakemberhez fordulok – szégyelltem magam előtt magam, mivel erős szálak fűztek a versenysporthoz, ezért kicsit ciki volt, hogy külső segítség kell. Igen, gyerekként volt a versenysport. De azóta már annyi idő eltelt, hogy féltettem a szívemet és az izületeimet az „izomzatom memóriájától”. Ez azt jelenti, hogy a versenysportolók hosszabb kihagyás után rendkívül gyorsan jó formába képesek hozni magukat – legalábbis az izomzatot. Emlékszik az izom és lekörözve a tüdő-szív és izületek megfelelő állapotba kerülését könnyen túlpörgeti gazdáját és sérsülés, maradandó kár is lehet az „újra formába hozzuk” projektből. A szenvedélyről itt még nem is beszéltünk…
Szóval szakembert kerestem. Az első alkalommal láttam rajta, hogy nem érti mi a terv: súlyfelesleg nélküli, x éves nőci, aki kicsit vékonyka is, de mit is akar?! Magamnak is nehezen fogalmaztam meg – de végül kibukott: futni természetesen, de legfőképp együtt kosarazni a fiammal, aki akkor 10,5 éves volt. Ma már tudom: nagyot akartam, az idő ellenem dolgozott látszólag. Azóta 13 éves kamasz a gyermek – gyors lett (önmagához képest), technikás és ambiciózus.
A személyi edzőmmel lassan kezdtük. Nagy volt bennem az izgalom és a megfelelni akarás: majd én megmutatom, hogy milyen gyorsan vagyok képes eredményeket elérni. Hát nem éppen így lett! Túlzásokba estem, túledzettem magam, felfáztam a téli futások alkalmával. Vissza kellett venni a tempómból és meg kellett tanulnom a türelmet, mert ragaszkodott az edző a pulzuskontrollos edzésekhez teremben is, kinti futások alkalmával is – ez pedig frusztráló kézifékes módszer, de hosszútávon eredményes.
Futás és termi edzések… Hamar eluntam. Szerencsére találtam valami újat: keresztedzésnek kinéztem magamnak a deepWork-öt. Nagyszerű csoportos edzés, intervall (értsd: váltott intenzitású) mozgás, vegyíti az erősítést, gimnasztikát, nyújtást, lazítást és a jógát. Nagyon fontos eleme a légzés. Néhány napig csak a netet vadásztam erről az edzésformáról, míg végre az első órára elmentem. A döbbenet az óra vége felé kezdődött: minden óra végén, a relaxnál potyogtak a könnyeim, olyan erős katarzisélményeim voltak, hogy szólni sem mertem róla. Aztán egyszer csak bevallottam az óraadónak – csak mosolygot és láthatóan örült. Ez normális – mondta. Én meg már meg voltam róla győződve, hogy (tél vége lévén) béka feneke alatti az idegállapotom. A másik meglepő: az izomlázak helyei voltak – tudtam, hogy gyenge a hátam és a vállam, karom, de hogy képes vagyok fekvőtámaszra, szabályosra, tartani magam plank-ban és ebből nagyon intenzív izomlázam lesz, … erre nem számítottam. Módszeresen erősödtem. Persze voltak kihagyások: betegség, lustaság, nyaralás,… de a futócipő rendre előkerült. Sőt, vettem is magamnak új futócipőt. Sőt, alig hordottat örököltem a gyermektől: életem első márkás, magasszárú kosárcipőjét. Gyarapodott és változott a sportruhatár: a család is kezdett ilyesmivel meglepni az ünnepekre.
Megváltoztattam az életmódom, étrendem – több figyelmet adtam magamnak: lábamnak, vitaminbevitelnek, edzés előtti és utáni étkezéseknek. Nem szélsőségesen, de fokozottan figyelve. És eljött 2017 ősze, amikor egyik vasárnap este végre elmentem az „ötye-kosárra”. Nem haltam bele a 60 perces váltott intenzitású, de időnként nagyon pörgős futkározásba – pedig ez már csak nevében „ötye”, mivel több lett idővel a csapatban a pasi. Diktálták a tempót és bizony az izomzat, a játék szenvedélye vitt is, de nagyon. Tudtam, hogy ez lesz, ezért a pulzusmérőt fel sem raktam (bocsi!) – hetekig nem akartam látni a 180-200-as pulzusom. Bíztam már annyira magamban, az elmúlt majd két évben, hogy csak nem nyírom ki magam.
Annyi élményt kaptam: táborokat, edzéseket, fitness fiestákat, betegségből lábadozásokat, türelemre intést, futóversenyeket és igen, végre kosarazást az azóta 13 évessel (aki elárulta: büszke rám, mert egész jó vagyok a pályán), hogy azt gondoltam: a minimum, hogy megköszönöm. Köszönöm a Royalnak és vendégeinek, akik befogadtak a közösségükbe, köszönöm Klein István személyi edzőnek, Sándor Anikónak és Dobák Tamarának a deepwork, bodyart órákért és futóversenyekért… de legfőképpen magamnak, hogy a döntéseket meghoztam Ignéczi Lilláért.”
– Ignéczi Lilla
